A közöttünk élő Turulmadár (dedikált példány) [antikvár]

Előszó Szabad-e szeretni ősi múltunkat? Manapság feltehető ilyen kérdés? Hát van valaki a mai Magyarországon vagy a Kárpátmedencében, aki erre a kérdésre nemlegesen felelne? Döbbenjünk meg valamennyien: igen van! S nemcsak a nemrégiben Kossuth-díjjal is kitüntetett állítólagos magyar költő, aki így versel: „Jönnek a dúlt-keblű mély magyarok megint fűzfapoéták, furfarajongók, jönnek a szarból, és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek, hogy bebizonyítsuk: nemcsak a szemetek tudnak magyarul." S a szarból jött mély magyarokkal szemben ott vannak sokan a félrevezetettek, a nemzetüktől elidegenítettek, akik szerint nem kell „magyarkodni", akik szerint teljesen mindegy, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, csak az a fontos, hogy jól éljünk. S nem kell „búslakodni" a történelmi Magyarország megszüntetése miatt sem, hiszen csak azt kaptuk 77 évvel ezelőtt, amit megérdemeltünk. Aki szelet vet, vihart arat. S ezt iskolázott magyarok mondják. S kinek nem jut eszébe a fentieket hallván az Egyesült Államok egykori elnökének, Wilsonnak az a kijelentése, hogy a magyar népet tanácsos fizikailag is megsemmisíteni. Bár magyar népS mondták régen nem kevesen - nincs is, hiszen Moses Montefiore a szabadkőművesek párizsi nagypáholyának nagymestere szerint már 1860 táján sem volt magyar az országot lakó nép, csak az arisztokraták, a nemesek, a főpapok voltak magyarok, a dolgozó tömegek románok, szlovákok, szerbek, horvátok, németek és zsidók voltak. így tehát, amint Wilson elnök mondta 1920. május 1-Jén, Magyarország esetében az ezer éves birtoklás nem lehet jogcím, mert a birtoklás jogtalan volt! Jogtalanul élünk tehát a Kárpát-medencében évezred óta? Jogtalanul bitorolja a magyar nép Európa szívét, az Isten által is egységnek teremtett Kárpát-medencét? Az 1100 év nem jogcím, nem alap? És az ennél is több sem az? Mert, ha a magyarságnak vértestvére volt az avar, a világverő Atilla hun király népe, akkor már közel kétezer esztendő néz le ránk a Kárpátok bérceiről. Az ilyen érvelés azonban Európa és a világ számára végképp elfogadhatatlan. S ezt tudnunk kell, s azzal is szembe kell néznünk, hogy a magyarság - és elődei is - mindig idegen test volt Európában. Mi ugyanis Kelet népe voltunk és vagyunk, közvetítők a kincses Kelet és a Nyugat civilizációja között. Kiválasztott nép voltunk, ősi küldetéstudattal. Ne féljünk a megbélyegzéstől, ne féljünk a kicsúfolástól. Legyünk erősek. Ha már államként nem lehetünk azok, legyünk erősek belülről. Csak az erő tarthat és menthet meg minket. Ma már nem támasztható fel az a katonai és gazdasági erő, amely a Kr. születése utáni IX. századtól a XVI. század derekáig jellemezte a magyar királyságot, de a belső lelki erő feltámasztható. Állítsuk meg a pusztulást, mert bizony pusztulunk lélekszámban, hitben, tartásban. S ez az elsatnyulás akkor kezdődött, amikor ránk hozták 1867-ben a modern, ún. szabadelvű demokráciát. Ez a kiegyezésnek nevezett előnytelen alku volt a „Trianoni Béke" kezdete is. S nem véletlen, hogy a magyarság vezetőinek 1867-es első paktuma idején szökkent szárba az a kiirthatatlan tudományos óriás dudva is, melyet ősi történelmünk helyére ültettek már a XVIII. század végén, s amely szerint mi ezer éven át hamisságban éltünk, ezer éven át áltattuk magunkat azzal, hogy a magyar a szkíta-hun-avar népek nagy családjának a tagja, holott ez tudománytalan mese, ez minden alapot nélkülöző csalás. Hogyan lehetett megtenni ezt a históriában? Hát a történelem nem tárgyilagos, nem tényekkel megalapozott tudomány? A história forrásai az írott kútfők, a tárgyi emlékek, a szellemi örökségünk, tehát a mítoszaink, a legendáink, meséink, dalaink, táncaink, hitünk és Isten-képzetünk, ünnepeink, kultuszaink, művészetünk és a bennünk s általunk fenntartott és éltetett két legeslegfőbb forrásunk: a nyelvünk és a fajta-jellegünk.