A boldogság boldogsága (dedikált példány) [antikvár]

Kétéves koromtól tizennyolc éves koromig az ősi pannonhalmi kolostor alatt megbúvó, Győrszentmárton nevű községben éltem. Gyakran jártan "fent" a kolostorban, a bencés szerzetesek között több olyan zseniális pedagógusra találtam, akinek a tanításából merítek még ma is. Egy alkalommal a kolostor folyosóján állva, a falon függő főpapi portrékat "tanulmányoztam". Középkorú férfi lépett hozzám a derékszögben hajló forduló mögül, s a következőt kérdezte: "Mondd, fiam, tudod merre van a főapáti lakosztály?" A pillanat tört része alatt átvillant agyamon a gúnyos ítélet: "Milyen primitív alak ez, nem tudja, amit minden kisdiák tud errefelé, nem tudja, merre van a főapáti lakosztály! Szerencsétlen." Sajnáltam. Felajánlottam segítségemet, elkísértem a lakosztály kapujáig. Az idegen megköszönte szívességemet, és elköszönt tőlem. Ott álltam a díszes "kapu" előtt, s hirtelen fény csapódott a szemembe. Nem nyílt ki a kapu, ablak, valahonnét fentről, a tető felől érkeztek a sugarak. Egészen különleges nagyságú erő húzott ki magamból, sé vitt bele abba az idegenbe, akit az előbb elkísértem. Ott álltam a folyosón, fogalmam se volt róla, hol vagyok, szerettem volna megkérdezni valakit, mondja meg, mutassa meg, merre van a kijárat, merre indulhatok, hogy eljussak a kolostor udvarára. Akkor, abban a pillanatban, tizenkét éves koromban váltam Sauluszból Paulusszá, a másik emberbe helyezkedni tudás, a másik ember tudatát sajátommá tenni tudás és akarás "apostolává". Attól kezdve igyekeztem "átállni" a másik emberbe, a másik ember szemszögéből figyelni a világot, a velem és a vele történő örömteli vagy szomorú eseményeket...