Hajnali kettő [antikvár]

Táblái elszíneződtek, foltosak. Lapélein apró szórt foltokkal. Szennylapján bélyegzőnyomattal.
Just Béla (1906-1954) regénye a lelki élet keresztútját rajzolja elénk. Főszereplő trappista szerzetesek, akik a legszigorúbb rendi szabályok szerint élik mindennapi életüket. Nyolcszáz éves kolostoruk, Tamié - valahol a francia Alpokban, közel az olasz határhoz - szinte menedékké, "belső várkastéllyá" nő a regényben. Furcsa mód azonban, épp egy romantikusnak induló szerelem szálai kötik a külvilághoz, mely szálakat egy, a kolostorba újonnan érkezett Idegen sző és bogoz ébredő hivatása és a szerelem jelenvalósága között... A regény központi gondolatát aligha fogalmazhatnánk meg jobban Léon Bloy szavainál: "Ezen a világon nincs más szomorúság, csak az, hogy nem vagyunk szentek." "... folytatják a munkát, testük szinte ráhajlik a földre, mely rövidesen őket is befogadja kegyes öleléssel. Nem néznek soha az égre, mert az eget szívükben hordják..." Részlet a kötetből: "Tamié, 1934 június 16. A kolostor, ahol most élek, örökké árnyékban van. A nap néha áttör a fákon és megpihen a sötétszürke falon, de a győzelem csak pillanatokig tart: szél kerekedik s a felhő még mélyebb árnyékba borítja a tájat. Kora reggel pedig vattás köd csavarodik az épület köré, behatol a szobákba s annyira benedvesíti a párnát, hogy amikor félébredek, azt hiszem, éjjel sírtam álmomban. Ez a köd minden hajnalban feljön a völgyből, a tikkasztó nyári napokon épúgy, mint februárban, amikor a mosdóvíz megfagy. Mondtam is tegnap Róbert atyának, aki a kolostori vendégek ügyeit intézi: „Csodálom, hogy maguk olyan egészségesek itt a hideg falak közt. Nem érzi reggel, hogy nyirkos a párnája f" - „Szerencse, hogy nincs párnánk és a mellett már rég a templomban vagyunk, amikor a maga köde megjelenik." Ha hozzám szól, arcáról minden mosoly eltűnik és olykor mintha némi gúnyt ereznék hangjában. De lehet, hogy csak képzelődöm. Ez a hat hónap rendkívül érzékennyé tett s ami azelőtt közömbösen hagyott, most napokig nyugtalanít; a magány, cellám csendje, a kolostor légköre, kifinomította érzékszerveimet: éjjel gyakran felébredek valami távoli lépés neszére, meggyujtom a gyertyát és már nem tudom, mi keltett fel."