Georgikon [antikvár]

Ugy volt, hogy ha nem szeretem az életemet, akkor muszáj belőle kiszöknöm egy kicsit. Legalább így mondták azok a jó emberek, akik azt hiszik, hogy az életnek még akkor is van értelme, mikor az ember már a szivarnak se érzi az ízét. Amúgy nem éreztem én semmi névvel nevezhető bajt, csak éppen, hogy hajnalonkint úgy omlottam az ágyba, hogy vagy lesz többet belőle keltem, vagy sem. Mikor lehajigáltam magamról a ruhát, mindig eszembe jutott az első vers, amire még gagyogó koromban tanított az édesanyám: Három angyal fejem felett: egyik megöriz engemet, a másik szemem lezárja, a harmadik lelkem várja. Azt hiszem, a három strázsa közül legföljebb az utolsó állja még a posztját, ha ugyan az is meg nem gondolta, hogy az én szegény lelkemre érdemes-e vigyázni. Bizonyos azonban, hogy az őrzőangyalom már rég elmaradt tőlem valahol. Szegényke alighanem rapportra ment az Úristenhez és megkérte, hogy adjon neki valami más beosztást, mert velem már nagyon únja magát. A nagy ablakos házban ugyan még csak elmulathatott valahogy, ahol életem napjai oktalan elfolynak az ódon fóliánsok, a kitömött madarak, a virágszínű kagylók, a mállatag cserepek, a vászonra festett felhők és a hidrafejű akták közt, mint a gyerek összeszorított újjai közt elfolyik a hó. Ott még csak lelhetett az őrizetemre rendelt angyalfiók egy-két zugot, ahol ölébe szedhette az emlékek nefelejcskék és alkonypiros csigaházait, amelyekből rég kiszáradtak az elven órák és pajkosan megdobálhatott velük: hátha visszafiatalodna tőlük a fehér haj és fényehagyott szem.