Zászlónk 1908. szeptember-1909. június [antikvár]

Fiúk, Kedves barátaim! Panaszt hallok. Hogy a magyar diákok átlag üres, ernyedt lelkű alakok. Hogy fásultak. Hogy az elméjük tompa, mint a kicsorbult borotva. Nem fog. Természet, tudomány, művészet, munka, erény, áldozatkészség nem izgatják őket. A hit mélységei pláne nem. Hitetlenül bámulnak még arra is, aki ilyenekről beszél. A Zászlónkban sem tetszik nekik ez. Egy dolgot szeretnek igazán: - az ábrándozást. Azt az ábrándozást, mely regényt csinál az életből, jeleneteket komponál, melyek a holdba valók, különálló hamis világot teremt, melynek érzései émelygősek, gondolatai félszegek, alakjai kőalakok, hús és vér nélkül valók. Persze nehéz e kancsalul festett egekből leszállani a való világba és emberül megfogni a saját sorsunknak kormányrúdját. Ezért a sok félbemaradt ember, a sok «letört sasfiók». Ime a panasz. Leirtam őszintén, úgy, amint van. Mi a teendő? Az bizonyos, hogy amire a panasz rámutat, az valóságos szellemi nyavalya. A nyavalyáktól pedig óvakodni kell. Tehát: 1. aki benne van, meneküljön belőle; 2. aki nincs benne örüljön a lelki egészségének és edzze, fejlessze azt. Hát én? Én nem panaszkodom. Nem érek rá. Én megyek a magam útján. Keresem a szép, az erőteljes, a diadalmas élet magasabb síkjait. Kimegyek a mezőre. Ez aztán a műtárlat! Nincs itt semmi nyegleség, semmi sablón, semmi vaskalap és kaptafa, semmi beteges, ködös művészet: semmi svindli. Hamisítatlan műremek itt minden. Rajta van az isteni művészet jegye.